Az oldal nevéből – Vármezsgye – gépelés közben rendre kimaradt az ipszilon. Vármezsge, írta a kéz, konokul, már sokadszorra. Ilyenkor az ember választhat: bosszankodik, vagy nyomozásba kezd. Mi az utóbbit választottuk, és mint minden valamirevaló nyomozásban, előbb megszületett a szép elmélet – és csak azután az igazság.
Első elmélet: az arisztokrata
Az első elmélet szerint az ipszilon egyszerűen nem szeret szerepelni. És van ebben valami: nézzük meg, hogyan él. Egyedül soha nem lép színpadra, kizárólag társaságban mutatkozik – gy, ly, ny, ty –, azon kívül pedig jóformán csak régi nemesi nevek végén hajlandó megjelenni: Batthyány, Andrássy, Dessewffy. Ez nem szerénység. Ez rang. Közrendű szóban szólót nem vállal, és ha egy frissen alapított honlap nevébe hívják dolgozni, hát kéreti magát, mint egy nyugalmazott operaénekes a falunapon.
Közben pedig ő a helyesírásunk legnagyobb dívája is. Saját hangja tulajdonképpen nincs – csak másokét lágyítja: a g-ből gy-t csinál, az n-ből ny-t, aztán a tapsot udvariasan átengedi a mássalhangzónak. Az ly-ben egészen odáig ment, hogy a hangját is átadta a j-nek – a helyét a szavakban viszont közel két évszázada nem, ezért körmöl vele nemzedékek óta minden magyar kisdiák. Tipikus kivonulós primadonna: nem szerepel, de nélküle elmarad az előadás.
Idáig az elmélet. Kerek volt, elegáns, irodalmilag kifejezetten hálás – és mint a kerek, elegáns elméletek általában, egy fikarcnyit sem volt igaz.
Második mérés: a tettes
Mert aztán jött a mérés. A gyorsan gépelő kéz gazdája nem elégedett meg annyival, hogy „néha elütöm” – lokalizálta a hibát, ahogy egy mérnökhöz illik: a bal gyűrűsujj nem kellő nyomatékkal végzi a munkáját. És ezzel a mondattal az egész ügy átminősült. Nem primadonna-allűr. Menedzsment-hiba.
Az ipszilon védelmében ugyanis el kell mondani, hová száműzte őt a magyar billentyűzetkiosztás: a bal alsó sarokba, ahová a leghosszabb az út, és ahová a kéz leggyengébb, legkevésbé önálló ujjai érnek le. A gyűrűsujj ráadásul anatómiai hendikeppel dolgozik: közös ínrendszeren osztozik a szomszédaival, ő a kezünk legkevésbé független munkavállalója – tegye fel a kezét az asztalra, aki még sosem próbálta egyedül felemelni, miközben a többi ujj lent marad. Na ugye. Ami tehát lustaságnak látszott, az valójában munkahelyi túlterhelés, tartósan rossz ergonómiájú munkakörben.
Az ipszilon tehát nem kérette magát. Ott állt beöltözve a színfalak mögött, minden egyes alkalommal – csak az impresszáriója, egy fáradt bal gyűrűsujj, nem tolta ki a színpadra.
A tanulság, ami már ismerős
Két magyarázat született ugyanarra a hiányzó betűre. Az egyik a betű jelleméből indult ki, a másik az ujj nyomatékából; az egyik irodalom volt, a másik diagnosztika. A szép elmélet egy kékvérű díváról mesélt ott, ahol valójában csak egy hardverhiba volt: egy bal gyűrűsujj, gyenge nyomatékkal. És a különös az, hogy a betű tényleg úgy él, mint egy arisztokrata, az ujj pedig tényleg alulteljesített – az ellentmondás megint nem a valóságban volt, hanem abban, hogy a két mérés mást nézett ugyanazon a jelenségen. Ezen az oldalon ez a mondat lassan nem tanulság lesz, hanem háziáldás.
A gyakorlati következmény pedig már készül: ha valaki elgépel egy címet az oldalon, a hibaoldal tudni fogja a dolgát. Nem kioktat, csak udvariasan visszaterel, egyetlen sor kíséretében: „Az ipszilon most nem lépett fel. Erre tessék.”
Ha egy mondatot idézel ebből az írásból, ezt idézd
„Két magyarázat született ugyanarra a hiányzó betűre – és egyik sem hazudott.”
A forrás megjelölése nem kötelező – csak jólesik. (varmezsgye.com)
Stáblista: ebben az írásban az ipszilon hetvenhárom alkalommal lépett színpadra, és mindannyiszor meg is jelent – a bal gyűrűsujjat ezúttal szigorú szakmai felügyelet alatt tartottuk. A gépelés során egyetlen ujj sem sérült meg. Kettő viszont megsértődött.